A valódi hit nem valamiféle külső hatalomban vetett bizalom. Nem egy intézményesített istenkép követése, nem vallási szertartásokban való részvétel. A valódi hit az önmagunkba vetett hit, amit sajnos már egészen kisgyermekkorunkban elkezdünk elveszíteni. Mire felnövünk, legtöbben már teljesen elidegenedünk ettől a belső erőforrástól – és az élet legmélyebb válságai idején éppen ez az, amit újra kell építenünk.
Az elveszett hit nyomában
Az önmagunkba vetett hit nem azért tűnt el, mert „mi” elhagytuk. Hanem mert kikopott belőlünk, ahogy fokozatosan beilleszkedtünk egy olyan rendszerbe, ami nem a belső erőnket táplálta, hanem a külső elvárásokhoz való alkalmazkodást díjazta. Az óvodában kezdődött, ahol megtanultuk, hogy az engedelmes gyerek a jó gyerek. Hogy ne sírjunk, ne zavarjunk, ne akarjunk többet, mint amit adnak.
Az iskolában aztán a rendszer vált a főszereplővé. A tananyag lett az „igazság”, a tankönyv az „útmutató”, és az értékelés nem a valódi tudásunkról szólt, hanem arról, mennyire tudjuk visszamondani mások gondolatait. A saját ötleteink, egyedi látásmódunk nem volt érdekes. A kreativitásunk nem számított. Csak az, hogy jól teljesítünk egy előre megszabott keretrendszerben. Így tanultuk meg azt, hogy nem bízhatunk magunkban.
Önmagunkba vetett hit – a visszatalálás útja
A spirituális ébredés egy pontján elkerülhetetlenül szembetalálkozunk ezzel: a belső hangunk halk, szinte alig hallható. Nem tudjuk, mit akarunk. Kétségeink vannak. Kérdezgetjük: „Mi van, ha rosszul érzem? Mi van, ha megint hibázom?” – de ezek a kérdések nem belőlünk jönnek. Ezek tanult reflexek, a múlt maradványai. És itt jön a fordulópont: fel kell tennünk a kérdést, kinek az igazságában hittünk eddig, és miért nem bíztunk a sajátunkban?
A valódi hit szabadság
Amikor elkezdjük visszaszerezni az önmagunkba vetett hitet, valójában a szabadságunkat kezdjük visszanyerni. Nem azért, mert most már mindenre tudjuk a választ, hanem mert újra merjük érezni, amit érzünk. Merni hinni abban, amit belül tudunk – még ha senki más nem látja, nem érti, vagy nem ért vele egyet.
Ez a hit nem függ intézményektől, vallásoktól, tanítóktól vagy könyvektől. Ez a hit egy kapcsolat önmagunkkal. Egy belső iránytű, ami akkor is működik, ha kívül semmi nem ad kapaszkodót.
Hogyan kezdheted el újra építeni az önmagadba vetett hited?
Kezdd azzal, hogy meghallgatod magad. Mit érzel valójában, ha nincs ott senki, akinek meg kellene felelned?
Írj le minden nap valamit, amit te gondolsz egy adott témáról – ne azt, amit tanultál róla.
Figyeld meg, milyen automatikus kételyek jelennek meg, amikor valami újat próbálnál. Ezek gyakran nem a te hangjaid.
Kérdezd meg magadtól gyakran: ha senki véleménye nem számítana, mit tennék most?
Záró gondolat: A hit, amit nem tanítanak
Az önmagunkba vetett hit nem olyasmi, amit megtanulunk az iskolában. Ez valami, amit vissza kell követelnünk. Egy folyamat, ami során újra felfedezzük: nem vagyunk tehetetlenek, nem vagyunk kevesek, nem vagyunk hibásak. Csak egyszerűen elfelejtettük, hogy kik vagyunk. És most itt az idő, hogy emlékezzünk.