Az identitásválság egy félelmetes szakasz. Egy teljesen új kezdet, ahol az elme tehetetlenné válik, mert nincs mibe kapaszkodnia. Már elengedted a régi szerepeidet, a fájdalmakat, az önvádatot, a menekülést az érzéseid elől. Csend van. De ebben a csendben nem megnyugvás van, hanem egy feszült, szinte tapintható üresség. Az elme megpróbálna valamit csinálni ezzel, de nem tud. Mert amit ő ismer, az már nem alkalmazható ebben az új világban. Ez olyan, mint egy ugrás az ismeretlenbe. Biztosítókötél nélküli zuhanás.

Az embereket hajtja a siker, a gazdagság, a hatalomvágy. Néha irigykedem rájuk. Legalább tudják, mit akarnak. Legalább mozdítja őket valami.

Engem már nem.

Tudom, hogy ezek ideig-oraig kielégítők, de hosszútávon mindegyik csapda. A népszerűség először simogatja az egót, aztán szerepekbe zár. A gazdagság birtoklásra csábít, aztán a birtok fenntartása égeti fel az idődet és energiádat. A hatalom védelmet ígér, de közben paranoiába taszít.

Ezek kyilkhor-ok. Külső-belső mandalák, amiket te hozol létre, aztán beléjük záródsz.

Szóval most itt vagyok, egy élet közepén, ami már nem szolgál. Nem vagyok már spirituális kereső. Nem vagyok már a társadalom elvárásainak rabja. Nem vagyok már a félelmeim által irányított ember.

De akkor ki vagyok?

Mint Claire az Outlanderben. Idegen korban, idegen világban, ahol a babonák és a tudatlanság határozzák meg az emberek valóságát. Ő tudja, mi igaz. De nincs, aki megértené. A többiek még alszanak.

Az elme azt kérdezi: hogyan tovább? De nincs válasz. Mert nincs terv. Nincs forgatókönyv. Csak az üresség. A jelen. A nem tudás. Ebben vagyok most. Ez vagyok most.

És ez talán először életemben: rendben van így.