A spirituális ébredés kezdetén sokszor halljuk: „engedd el”, „hagyd elmenni”, „ne kapaszkodj”, de valójában csak az üresség szakaszában kezdjük megérteni, mit is jelent a valódi elengedés. Addig csak próbálkozunk. Szabadulni akarunk a fájdalomtól, a nehéz érzésektől: a szomorúságtól, a haragtól, a csalódottságtól vagy a félelemtől. De aki már túl van a második szakaszon, tudja: ezek az érzések nem elengedésre, hanem megengedésre várnak. Nem eltűnni akarnak – csak végre létezni.

A valódi elengedés nem az érzések elengedéséről szól. Hanem arról, hogy letegyünk mindent, ami elválaszt attól, akik valójában vagyunk. Ilyenek például a kontroll, az ítélkezés, a mások feletti irányítás, az elvárások, a ragaszkodás, és a jól ismert, kényelmes, de bénító áldozatszerep.

Van, amit nehéz elengedni – nem csak fejben, hanem a szív legmélyéről. Egy szeretett személyt, akinek közeledik az elmúlás pillanata, csak akkor tudunk elengedni, ha tudjuk: nem tarthatjuk itt, bármennyire is fáj. Ez az a pillanat, amikor a szeretet győz a birtoklás felett. Elengedni valakit, aki nélkül elképzelhetetlen az életünk – ez a valódi halál, még életünkben. És mégis: ez az egyetlen út az igazi újjászületéshez.

De nem csak másokat nehéz elengedni – saját szerepeinkhez is görcsösen ragaszkodunk. A szülői szerep, amikor a gyermek kirepül. A karrierünk, a presztízs, a megszokott identitásunk, amiben eddig otthon éreztük magunkat. És talán a legnehezebb: elengedni azt a spirituális keresőt, akivé hosszú évek alatt váltunk. Ő az, aki végigkísért az úton – de ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, őt is el kell engednünk.

Ez a valódi elengedés: amikor meghalunk önmagunkban, hogy valami új megszülethessen. A Sufi-hagyomány ezt így mondja: „Halj meg, mielőtt meghalnál.” Mert csak az születhet újjá, aki már meghalt.

És ha most épp üresnek érzed magad, ha nem tudod, ki vagy nélküle – tudd, hogy ez nem a vég. Ez az átmenet. A küszöb, amit csak mezítláb, üres kézzel lehet átlépni.