Visszatérve az álarcokra, ahogy ültem a kanapén, és néztem a fekete álarcot, ami készült leesni, eszembe jutott Shakespeare híres idézete:

„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.”

Vajon hány szerepet, hány álarcot veszünk magunkra életünk során? Azt hisszük, hogy a személyiségünk kiforrott és stabil. Megvetjük azokat, akiket kétszínűnek tartunk, pedig ha őszintén magunkba nézünk, rájövünk, hogy mi magunk is állandóan szerepeket váltunk. Szülők és gyerekek vagyunk egyszerre, beosztottak és főnökök, barátok, szeretők, házastársak. Egy helyzettől függően lehetünk bölcsek vagy balgák, szerencsések vagy szerencsétlenek, hősök vagy áldozatok. Mégis mindig a számunkra előnyösebb álarcot választjuk, míg az ellentétét elutasítjuk, száműzzük az életünkből.

Csakhogy a szerepszemélyiségek párokban járnak. Amit elutasítunk, az árnyékba kerül – és ott saját életre kel. Elkezdjük démonizálni ezeket a kitaszított részeinket, míg végül már nem is érezzük a sajátunknak őket. De minél inkább el akarjuk nyomni őket, annál erősebben hatnak ránk a tudattalanból. Olyan ez, mint az ördögűzős filmekben: egy démont csak akkor lehet megszelídíteni, ha előbb a nevén szólítjuk. Az árnyékmunka nem arról szól, hogy harcolunk ellenük, hanem arról, hogy lepacsizunk velük. Megismerjük a működésüket, megértjük, miért tagadtuk meg őket, és szépen visszaintegráljuk őket önmagunkba. Így már nem öntudatlanul irányítanak bennünket, hanem tudatosan kezelhetjük őket.

Eleinte nehéz elfogadni, hogy léteznek negatív aspektusaink, de amikor egy-egy integráció után látványos pozitív változások következnek az életünkben, már nem tudjuk figyelmen kívül hagyni a fontosságát. A belátás, amikor teljes elfogadásban vagyunk, gyorsítópályára teszi az ébredési folyamatot. Mintha egy Suzukiból átülnénk egy Forma–1-es versenyautóba.

Vajon hány démon vár még arra, hogy végre lepacsizz vele?